Miközben Michael Schumacher kikászálódás helyett inkább csak tovább süllyed a 2012-es idénykezdet hullámvölgyében, az utóbbi hetekben a Mercedes csapat is egyre jobban elkezdett egy illetve két évvel ezelőtti önmagára hasonlítani. A komoly előrelépéssel kecsegtető első bíztató jelek lassan a feledés homályába vesznek. A reményt feladni azonban kár lenne: idén nem létezik papírforma, így még a gyengébbnek tűnő hétvégéken is bármi megtörténhet. Más kérdés, hogy az összképet és a távlati célokat nézve ez mégsem nyugtatja meg teljesen a szurkolót, a múlt jókora árnyéka ugyanis továbbra is itt lebeg a fejünk fölött…
Már csak ez a két elem maradt ki a sorból. Az autósportban a balszerencsének és a futamok zátonyra futásának számos módja lehet – Michael Schumacher most már tulajdonképpen minden lehetséges változaton túl van. Alig hat verseny alatt… Technikai hibából eddig is kijutott neki bőven, volt már kilökés és elszúrt időmérő áldozata is, de esett már ki saját csapatának figyelmetlensége következtében is – itt volt hát az ideje, hogy végre maga is elkövessen egy a versenyét (újra) tönkre tévő hibát. S ha már ilyen jól sikerült, miért ne kaphatna egy – amúgy érthetetlen – büntetést is? Csak hogy ne szakadjon meg a csinos kis sorozat, s az idei hatodig versenyhétvége se telhessen zökkenőmentesen…
A keserű irónia nem véletlen: ahogy eddig 2012 alakult a Hétszeres számára, alaposan indokolt ez a fajta lemondó kiábrándultság. Egy kiesés, egy tízedik hely (Monacóban ez utóbbi következne, s a büntetéssel valljuk be, ez még reális célkitűzés is lehet…), a szezon alakulásában egyre nehezebb pozitívumokat találni. Nem is csoda hát, hogy a média újra elővette a már unalomig ismert lemezt a visszavonulásról, Schumacher elkeseredettségéről és frusztrációjáról. És valóban, ha kicsit is jobban indul a szezon, kicsivel több pont és mondjuk egy kínai dobogós hely állna a neve mellett, a bizonyítás kényszerét kevésbé érző, a rossz tendencia megállítása miatt kevésbé görcsölő Michael talán elkerüli azt a kék hátsószárnyat…
Túl a határon
Hogy Michael Schumacher hibázott, nem lehet vita tárgya – versenybalesetek csakis hibákból jöhetnek létre. Hogy pontosan mi is jelentette e hiba kulcstényezőjét, viszont meglehetősen nehéz lenne megállapítani, lévén igencsak sok nehezítő tényező van a képletben. 1. Schumi már túlvolt első kiállásán, Senna még nem, így hatalmas sebességkülönbség volt kettejük között. 2. Senna pár perccel korábban ütközött Grosjeannal, autója talán meg is sérült, ő viszont egészen biztosan felfokozott állapotban volt emiatt. 3. Akárcsak Schumacher, aki addigi tempójával és ezen tumultussal egyrészről alaposan megközelítette valós ellenfeleit (Grosjeant és Rosberget), másrészt lehetőséget kapott arra, hogy a szombaton vállalt hátrányos helyzetét (mért kör nélkül zárta a Q3-at) a verseny ezen szakaszában tegye semmissé. 4. A németet az idő is sürgette. Míg csapattársa és lotusos vetélytársa már Senna előtt voltak, ő egy teljes körön keresztül mögé szorult, jelentős lemaradásba kerülve ezzel hozzájuk képest. Tervének megvalósításához sürgősen lépnie kellett. 5. Ennek megfelelően a következő kör elején máris támadásba lendült. Az esetnél azonban nem számolt kellőképpen a gumik miatti és a DRS-használatból adódó sebességkülönbséggel, valamint a rendszer záródási idejével sem. 6. A szélárnyék sajátságos szívóhatással is bír, ami ilyen közelségben ugyancsak komoly veszélyforrás, mellyel számolni kell. A hirtelen mozdulatok és fékezés (Schumi blokkolta is az első kerekeket) ebben a helyzetben bizony végzetesek lehetnek, s erre mindenképpen figyelni kell.
Ezen tényezőket sorra véve egyértelműen látszik, Schumacher mely pontokon követhetett el hibát/volt figyelmetlen.
Az eset amúgy kísérteties hasonlóságot mutatott a 2011-es szingapúri ütközéssel, ahol Schumacher egy hasonlóan előzhetetlen pályán, hasonlóan a mezőny sűrűjéből, kényszerhelyzetben próbált a hirtelenből lecsapni Sergio Perezre – sikertelenül. A támadást akkor is egy váratlanul adódó kaotikus helyzet szülte (a Schumi előtt haladó Rosberg koccant Perezzel), Schumi akkor is igyekezett kihasználni a kavarodást – és a vége akkor is ütközés és kiesés lett. A múlt most újra visszaköszönt.
Ebből jól látszik, Barcelonában Michael tulajdonképpen nem tett mást, mint amit az elmúlt két esztendőben is oly gyakran: feszegette a határokat, és végül túllépett rajtuk. Hibaként felróni elsősorban utóbbit lehet neki – mégpedig a fent taglalt figyelmetlenségei miatt. A határok feszegetése ezzel szemben nem nevezhető rossz tulajdonságnak, mert mindez a siker egyik alapeleme, mely nélkül mindenki megreked az átlagosság és középszerűség szintjén. A jó versenyző ismérve az a fajta próbálkozás, kísérletezgetés, mely a határok felmérésére és kitágítására irányul, s mely minden esetben kockázatvállalással is jár. Ha valaki e veszélyek dacára is próbálkozik, abban benne van a kiemelkedés, a győztessé válás lehetősége (csakúgy, mint a bukásé). Eredményeiből tudjuk, Schumachernél ez adott – láthatóan még ma is, s ez tulajdonképpen megnyugtató.
Van viszont egy pont, amin túl ez a fajta határfeszegetés visszaüt. És a visszatérés három évében erre számos példát láthattunk – akár vezetési akár versenyzési stílus terén. Ha Schumacher olyan helyzetbe kerül, amiben erősen korlátozzák a körülmények, mérhetetlen akarása (mely annyi fantasztikus győzelemhez segítette korábban) az egyik gátja lesz előrelépésének. Olyan ez, mint amikor valaki egy rajtnál minden áron pozíciót akar nyerni és igyekezetében túlpörgeti a kerekeket, lendületet veszít.
Ha a mostani esetet kizárólag Schumacher oldaláról nézzük, az ütközés egyértelműen elkerülhető lett volna – mégpedig éppen egy csipetnyivel kevesebb akarással.
Újrakezdett körök
De vajon lehetséges volt-e kevésbé akarni egy ilyen helyzetben, és főleg egy ilyen pocsék idénykezdés után? Lehet ugyanis, hogy Schumacher olykor túlerőltet dolgokat, a fő problémát ugyanakkor azon tényezők jelentik, amik (az elmúlt évekhez hasonlóan) újra és újra előidézik nála ezt a fajta görcsös akarást.
Jelen esetben például az, hogy a változást ígérő szezonkezdés ellenére az elmúlt két futamon ugyanolyan szituációban találta magát, mint 2011 nagy részében: gondok a gumikezeléssel, kényszerű, a szokásosnál nagyobb kompromisszumok a beállításoknál (fokozott hangsúly a vasárnapon), emiatt gyengélkedés egy körön, végül taktikázás és nulla mért kör a Q3-ban, majd előretörés a mezőny sűrűjéből. Ezt az ugyancsak múltba hajló tendenciát több tényezőn is könnyedén lemérhetjük: a Mercedes első három futamon tapasztalt időmérős erejének ma már nyoma sincs; Schumi pedig idény eleji jó kvalifikációit követően csapattársához képest is újra visszaesett egy körön.
Elég csak megnézni a három barcelonai szabadedzés alakulását. Schumacher péntek délután például ígéretes hosszúetapot teljesített: Rosbergnél jóval kiegyensúlyozottabb körökkel, lassabb gumikopással, sőt, a keményebb keveréken határozottan gyorsabban. Ha viszont az alacsony benzinterhelésű rövid futásokat nézzük, Rosberg hirtelen fölénybe került, s ezt az időmérő második felvonása is igazolta. (Érdekesség amúgy, hogy két versenyző szemmel láthatóan eltérően bánik az egyes keverékekkel. Már Bahreinben is megfigyelhető volt, most Barcelonában még erőteljesebben kitűnt, hogy Schuminak inkább a keményebb, Rosbergnek pedig a lágyabb Pirellik fekszenek. Michael mindaddig egy körön is könnyedén tartotta csapattársa tempóját, amíg a kemény keverékkel futottak – például a Q1-ben. Mihelyt felkerült viszont a lágy szett, Nico hirtelen tizedeket vert rá bizonyos helyeken. Sok benzinnel viszont ez a különbség utóbbi keveréken ismét eltűnt, amiből a két csapattárs eltérő stílusára illetve beállításaira következtethetünk. És talán még valamire: Schumacher pénteken állítólag egy átalakított hátsó felfüggesztéssel rótta a köröket.)
A csapat és Schumacher időmérőn tapasztalt visszaesése nem véletlen, mi több, e két dolog feltehetően ugyanazon tényező eredménye: Brawnék Kína után a gumikérdésre reagálva megváltoztatták beállítási filozófiájájukat, ami miatt az F–csatorna hatékonysága háttérbe szorult, akárcsak a maximális tempó előhívása a gumikopás kordában tartása miatt.
Ismerős történet, nemde? Ha ezen képet összevetjük a 2010-es és 2011-essel, kevés (sajnos egyre kevesebb) különbséget találhatunk. És az erőviszonyok terén is hasonló a helyzet. A Mercedes az elmúlt öt verseny közül mindössze egyen tűnt igazán versenyképesnek, s az ezek során nyert kép alapján elmondható, a vetélytársak sora bővült: a tavaly is előrébb taksált McLaren–Red Bull–Ferrari-hármas kiegészült a Lotusszal, a Sauberrel és a Williamsszel. És eddig csupán sajnos elvétve fordult elő, olyan eset, amikor e hat csapat többségét sikerült maga mögé utasítania a Mercedesnek. Tempójuk ugyanis kevés ehhez, rosszabb gumikezelésük pedig ugyancsak hátrányt jelent egyikük-másikukkal szemben. Márpedig eddig úgy fest, idén csak az válhat sikeressé, aki legalább egyik téren az élmezőnybe tartozik. A brackley-ieknek ráadásul a Ferrarit nem sikerült igazán megelőzni, az olasz csapat pedig kezd magára találni, míg a Lotus az utóbbi két nagydíj alapján egyértelműen előttük áll.
Mintha a csapat továbbra is ugyanazokat a köröket futná…
A gondok alapján cseppet sem meglepő, hogy még most is az ideálisnál nagyobb kompromisszumokra kényszerülnek. Mert jóllehet, önmagukhoz képest 2012-re valóban előrébb léptek, a vetélytársakkal szemben ez továbbra is kevesebb a szükségesnél. Elnézve a sportág igen erőteljes átalakulását, a prioritások eltolódását ugyanakkor erre nem lehet még egyértelműen azt mondani, hogy a csapat idényét és komoly sikereik reményét temetni kellene. Sőt! Az erőviszony, mint olyan, idén képlékeny fogalom. Az Auto Motor und Sport nemrégiben érdekes jelenségre hívta fel figyelmünket: Barcelonában éppen az a két csapat (Williams és Lotus) bizonyult leggyorsabbnak, amelyek a legkevesebb módosítást illetve fejlesztést vitték oda. A Ferrari javulása kivétel, de esetükben bőven volt hová fejlődni. A Sauber újításai tulajdonképpen beváltak, de nem hoztak különösebb áttörést, míg a McLaren és a Red Bull meglehetősen labilis teljesítményt nyújtott – talán éppen számos újításuk miatt. A német szakportál következtetése, hogy idén nem a fejlesztések, hanem a kocsi megértése a siker kulcsa. Magyarán nem a határok feszegetése és a tizedek őrült hajszolása a kifizetődő, hanem az „azzal gazdálkodj, amid van” elv követése.
Távol áll ez az F1 szellemiségétől? Eléggé, és éppen ez az, ami miatt 2012-ben fölösleges a korábbi évek logikáját keresni, s amiért a sikerre a Mercedesnek is minden esélye megvan.
Bűn és bűnhődés
Akár már Monacóban is, mely pálya mind a kocsinak (a W03-ról egyre inkább bebizonyosodik, hogy elsősorban a lassú kanyarokban számít versenyképesnek), mind a versenyzőknek (Rosberg itt nőtt fel, minden csatornafedelet jól ismer, Schumi pedig tán maga sem tudja hányszor nyert itt) fekszik.
Igen ám, csakhogy a múlt nem csupán a csapat teljesítményében kísért közöttünk, árnyéka Monacóra is rávetül! Schuminak van egy öt rajthelyes büntetése, ami ha valahol, akkor itt igen komoly hátrány. Különösen, ha figyelembe vesszük az elmúlt két időmérő visszaeső tendenciáját: a Mercedes F–csatornája az utcai pályán nem fog sokat érni, ráadásul Bahreinben és Barcelonában már amúgy is csupán az 5-7. helyért voltak képesek küzdeni szombaton. Mindez azt jelenti, hogy Michael nagy valószínűséggel kénytelen lesz (ismét) a mezőny sűrűjéből nekiindulni a hercegség nagydíjának, ami ezúttal sem ígér tiszta és veszélytelen versenyt számára. A barcelonai figyelmetlenségéért tehát igencsak súlyos árat kénytelen fizetni.
De vajon tényleg ekkorát hibázott volna?
Egy tipikus versenybalesetért nem mindig szabnak ki ilyen mértékű büntetést… márpedig jelen esetben tipikus versenybalesetről van szó. A Sennával való ütközéshez tudniillik két ember kellett, az elsősorban ugyanis annak volt köszönhető, hogy a két fél a legkevésbé sem olvasta a másik gondolatát. Úgy is mondhatnánk, a balesetben mindketten ludasak– annak ellenére is, hogy Bruno Senna tulajdonképpen nem hibázott, sokkal inkább csak túlságosan határozatlan volt. Nem ez volt Schumacher és Senna első összezördülése: a Hétszeres tavalyi az idényzáró Brazil Nagydíját például éppen Bruno tette tönkre, amikor nemes egyszerűséggel kétszer is belerongyolt annak Mercedesébe, egyetlen kanyarban… (Közös múltjuk nyomai érezhetőek voltak a két fél ütközést követő reakcióin, nyilatkozatain is.) A páros tehát távolról sem kedveli egymást. Ez a mostani félreértés pedig esetükben mondhatni genetikailag kódolva volt (érdekesség, hogy Schumi már a nagybáty, Ayrtonnal sem volt egy hullámhosszon).
Ám hogy ne csak a levegőbe beszéljünk, nézzük mi is történt pontosan, mi tette valódi versenybalesetté ezt a jelenetsort!
Az fenti képmontázs a két fél megtett útvonalát rajzolja fel. A piros vonal Schumacher, a sárga Senna vonala. Az 1-essel jelölt rész a csata kezdetét jelzi. Schumacher szélárnyékot fog, miközben Senna védekező pozícióba helyezkedve a pálya belső felére húz. A két autó vonala párhuzamos, Schumacher Senna útvonalát követi. Egészen a 2-es pontig, ahol a német dönt. Látva, hogy ellenfele irányt választott (belső ív), ő a pálya szélére, az ideális ív felé húz, amire a következő pillanatban Senna máris válaszol: maga is kifelé tereli Williamsét. Eljutunk a 3-as ponthoz, a labda ismét a német térfelén, Schumi pedig ismét reagál: a brazil kifelé szorítaná őt, így inkább befelé keresi tovább a helyet. Mint azt tőle megszokhattuk, a német igen agresszívan vált irányt, láthatóan határozott mind saját választását illetően, mind pedig afelől, hogy jól olvassa ellenfele „játékát”. Nos, utóbbit rosszul mérte fel. Eljutottunk ugyanis a 4-es ponthoz, mely az egész eset kulcsmomentuma, s mely Senna döntésének következménye volt. A páros már eddig is pengeélen táncolt, mivel Schumi ekkorra igen közel került a Williamshez. Innentől nem volt már visszaút, a választás megtörtént, bizonytalankodásnak helye nem volt. Senna viszont mégis azzá vált: míg eddig a pontig nem túl agresszíven, de egyenletesen kifelé húzott, itt hirtelen meggondolta magát, a pálya közepén maradt, autóját egyenes vonalon tartotta. Ezen lépésére pedig – éppen a közelség miatt – Schumachernek már nem volt módja újra reagálni. (Pontosabban reagált rá, de ez már mit sem ért: előbb visszarántotta a kormányt, majd erőset fékezett, blokkolt és ütközött.)
Ha pusztán önmagában nézzük a brazil védekezését, az meglehetősen ügyetlennek, tétovának tűnik (ahogy egy körrel korábban Grosjeannal szemben is az volt). Hogy a puszta bizonytalanság, a korábbi események, a rutintalanság vagy netán az idén bevezetett „hagyj egy autónyi helyet” szabály miatt, nehéz megmondani. Az viszont egyértelmű, hogy Schumacher nem erre számított. Nyilván magából indult ki, és abból, ellenfele jóval agresszívebben védekezik majd. Ha úgy tetszik, feltehetően többet nézett ki Sennából…
Ettől a ponttól visszafordíthatatlan volt a folyamat. Schumacher kockáztatott, belement egy éles és veszélyes helyzetbe, ami viszont rosszul mért fel, túlgondolkodott. A közelség, a sebességkülönbség és a szélárnyék szívóhatása pedig örvényként rántotta magával a kavicságba (5. pont).
Mindebből két dolog világosan kiderül: Schumi és Senna közül csakis előbbi tehetett volna az ütközés elkerüléséért, annak létrejöttéhez viszont mindkettejükre szükség volt. És ez utóbbi az a pont, ami versenybalesetté teszi az esetet, s amire hivatkozva tulajdonképpen túlzónak mondható a versenybíróság által kirótt öthelyes büntetés. Hibázni valóban csak Schumacher hibázott (azzal, hogy belement egy túl kockázatos helyzetbe), ám furcsa mód, a baleset kulcsmomentuma (ezen helyzetben) Senna cselekedetének eredménye volt. Szabálysértést viszont egyikük sem követett el – Schumacher sem! (Senna nem váltott kétszer irányt, csak maximum másfélszer, ráadásul helyet is hagyott Schuminak.) Éppen ezért szigorú és fölösleges a kirótt – egy további versenyt is könnyen tönkre tévő – büntetés.
Persze az F1-es igazságszolgáltatásban már rég nem is keressük a következetességet és logikát, azt azonban nem árt megjegyezni, hogy míg Bahreinben még kimondottan elnézőek voltak az ítészek (egyébként nagyon helyesen!), addig Barcelonában több ízben is túlzottan fontoskodóvá váltak. Schumacher tavaly szingapúri, Perezzel való ütközésében amúgy talán a mostaninál is nagyobb mértékben benne volt, a büntetés akkor fel sem merült. Nem tartjuk kizártnak, hogy ezúttal sem pusztán az ütközésben való felelősségért kapta a megrovást, hanem az utána mutatott reakciójáért (is), ami az őt nem kedvelők szemében – mint oly sokszor – bizonyára arrogáns viselkedésnek tűnt… (Emlékszik még valaki Dereck Warwick „szakmai” indokára a 2010-es hungaroringi büntetést követően?)
A múlt tehát továbbra is itt van közöttünk sötét árnyékként vetülve a jelenre – akár Schumacher, akár csapata helyzetét nézzük, akár két héttel ezelőtt elkövetett hibáját. Bárhogy is alakul majd a mostani hétvége, ezen árnyékokból meglehetősen nehéz lesz kilépni.
Mi, szurkolók viszont sokkal inkább örülnénk, ha végre az egy-két évnél jóval régebbi múlt árnyékát fedezhetnénk fel magunk fölött… Talán Monacóban! Schumi és a rajthelybüntetés úgyis összetartozik már a hercegséggel – s ez már 2005-ben és 2006-ban is remek motiváció volt a nagyszerű felzárkózást hozó futamhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése