Pole-ban az igazság!

Hiába a fölösleges és szőrszálhasogató büntetés, az újabb és újabb kritikák, Michael Schumachert ezek csak még erősebbé teszik. Elszántsága, alázata és hite most éppen a legelveszettebbnek tűnő helyzetben, a legnehezebb időszakban tört utat magának, mintegy némán tüntetve a bajnokot ért minden idei sérelem és balszerencse ellen, bizonyítva, hogy végül mindig a hit igazsága diadalmaskodik – vesszen bár el akármennyi pont és sikeres verseny. S bár a kemény munkával megszerzett első rajtkocka ezúttal is elvész, a vele járó dicsőség már Schumié marad!

 

 

Előre megmondta. Bár „hivatalosan” csupán viccnek szánta, mellyel elszántságát és jövőbe tekintő, a múlt sérelmeivel mit sem törődő hozzáállását kívánta bizonyítani, valahol mélyen nagyon is hitt benne, hogy sikerülni fog neki. Ebben mindig is utolérhetetlen volt. Akárcsak a mostani időmérőn.

Nem véletlen, hogy egy héttel korábban, amikor csupán vendégként tűnt fel a dobogón, a Moto GP Le Mans-i futamán, ugyanazt mondta, amit pár napja Norbert Haugéknak a monacói garázsban. A büntetéssel olyannyira nem kívánt foglalkozni, hogy tulajdonképpen egész hétvégén ki sem ejtette ezt a szót a száján. Hogy egyetért-e vele? Hogy igazságos volt-e a két héttel korábbi ítélet? Nos, ez ma már semmit sem számít – csak az, ami a jelenben történik. Előre kell tekinteni, mert a hit és lelkesedés folyton csak előre visz, nem hagyva pillanatnyi időt sem a múlton való tűnődésre, kesergésre. Meg aztán a tett minden szónál hatásosabb érv…

Michael Schumacher pontosan tudta ezt: mint oly sokszor páratlan karrierje során, lehajtotta a fejét, és még tovább, még keményebben dolgozott, egyetlen másodperctöredékre sem tévesztve szem elől a célt. Talán volt abban némi dac is, ahogyan a mai napon azt a kört a pályára varázsolta. Dehát az igazán nagy sportolók éppen arról ismerszenek meg, ahogyan a szorult helyzeteket kezelik, ahogyan a hullámvölgyben nem elsüllyednek, hanem erőt merítve annak mélységéből, tűzmadárként törnek ki belőle – hogy újra szárnyaljanak.

Ahogyan a hétvége eddig alakult, bőven benne volt ez a fajta kitörés. Ott volt már a csütörtöki körökben, ott lappangott a bíztató, de még teljesen össze nem álló szektoridőkben, a rosszkor lendülő piros zászlókban, a programot módosító esőcseppekben, a ritmusban, ahogyan a két vörös kesztyű az Ezüstnyilat terelgette a veszélyes palánkok között… és igen, a magabiztosságban, amellyel tréfának álcázva ugyan, de valójában véresen komoly elszántsággal mondta ki célját, a győzelmet.

Az elmúlt hetek történése után egyszerűen nem volt választása. Ahogyan mondjuk annak idején a 2006-os Magyar Nagydíj szombatján sem. Akkor is kétes büntetéssel sújtották, s bár mindez nyilván felbosszantotta őt, racionális gondolkodása akkor is daccá szelídítette dühét, ami pedig az autóban tán benne sem lévő tizedmásodpercekben köszönt vissza a köridő befejeztével. Ez a Schumacher ugyanaz a Schumacher volt, amelyet utoljára hat éve Interlagosban láthattunk. Egy elveszett bajnokság utolsó versenyén, melyen a  balszerencse ugyanúgy üldözte őt, mint az idei versenyek mindegyikén.

Sokan már temették őt, a visszavonulásáról és lehetséges utódairól szóló pletykák ismét szárnyra kaptak, akárcsak az őt kritizálók frusztrációt és elveszített fonalat vizionáló hangzatos szavai. Nos, sokan mellélőttek, egy embert kivéve: magát Schumachert. Esetében ugyanis egy percig sem volt szó frusztráltságról vagy visszavonulásról. Célja ugyanis mindvégig világos volt, hite pedig felülírt mindenféle elbizonytalanodást és keserűséget. Ez utóbbiak csupán táplálták a tüzet, erőt adva a láng hordozójának a még alázatosabb és még elszántabb munkához.

Az olyan precíz, művészien kifinomult és eltökélt munkához, mint például amilyent egy győztes időmérőkör jelent a bizonytalankodást és figyelmetlenséget nem tűrő Monte Carlo utcáin. A pályán, amelyről a bírálók közül is oly sokan előre kijelentették, az minden más helyszínnél jobban megmutatja a versenyzői kvalitásokat.

Megmutatta.

Ahogyan Schumacher is, a visszatértekor maga elé tűzött célját továbbra is tartja, mégpedig azért, mert fikarcnyi kételye sincs annak megvalósíthatósága felől.

2142 nap után ismét bekövetkezett, amire annyira vártunk és vágytunk. Michael Schumacher az időmérő edzés győztese Monacóban. Mégpedig ellentmondást nem tűrő módon. Egy mindenkit lenyűgöző középső szektorral, egy kézzel kormányozva a pálya egyik legtempósabb, legveszélyesebb és ezáltal legnagyobb figyelmet követelő szakaszán, a sikánban csak hogy egy fékerő szabályzással a lehető legtökéletesebben felkészüljön a következő kanyarokra… És egy higgadt és céltudatos hozzáállással, mely nem tűr lehetetlent, sem múlton való rágódást, s mely csupán a cél által megkövetelt feltételeket ismeri.

Büntetés? Hát akkor megnyerem az időmérőt, elrajtolok a hatodik helyről, és onnan nyerem meg a versenyt!
Hogy a vége mi lesz, még nem ismert. Ám egyet a végeredménytől függetlenül biztosra vehetünk: Michael Schumacher egyetlen pillanatig sem fogja elveszíteni hitét abban, hogy bármire képes. 

 

És éppen ez teszi bármire képessé…