Megnyert mindent, amit lehetett,
soha nem látott magasságokba emelkedett. Amikor első alkalommal ült kamerák
elé, a F1 díszes trónjában foglalhatott helyet. Most pedig minden megváltozott.
Akkor vasárnapi diadalát követően, az olasz tifosi vörös mámorában közölte
döntését – most egy szürke csütörtöki napon, a versenyhétvége előtt, az őt két
hete még darabokra szedő újságírók társaságában. Gondolatait papírról puskázta,
előre megtanulta, és csupán a személyes résznél érezhettük azt, valóban
őszintén és a szívéből beszél.
A könnycseppek nem hazudnak.
Csalódott, de sérelmein
bölcsességével felülkerekedő ember benyomását keltette. Vesztesként viselkedett
és bukott embernek állította be saját magát. Valami nagyon nincs rendjén. Aki
kicsit is ismeri, tudja, hogy ez nem ő…
Három éve azért tért vissza, mert
bizonyítani akart: hogy negyvenen felül is képes felvenni a kesztyűt, hogy
képes dacolni az idővel és változással, hogy kihívásként gondolkodik róluk,
aminek úgy érzi, képes megfelelni. Most pedig azt mondja, „sok kritikát vágtam
zsebre, amik egy része jogos volt”, „nem értük el a célunkat” és hogy „nem
tudtam már hosszú távú perspektívát nyújtani senkinek”.
Az ember valahogy nehezen hiszi,
hogy ezeket a szavakat Michael Schumacher mondja, a le-lepillantásokból pedig
biztosan érzi, hogy ezek valóban nem az ő gondolatai. Miután döntését még saját
csapatának sem árulta el, csupán közvetlenül a sajtótájékoztató előtt,
nyilvánvalónak tűnik, hogy a beszéd az ő és Sabine Kehm közös alkotása
lehetett. Viszont az árulkodó jelekből az is valószínűsíthető, hogy ez inkább
csak egy utoljára, még kötelességből és lojalitásból elvégzendő munka terméke,
melynek célja, hogy elvarrjon minden eddig elvarratlan szálat: az esetleges
nézeteltérésekét és konfliktusokét is.
Hogy végleg lezárhassa életének
ezen – immáron ismét tehernek érzett (?) – korszakát. Hogy új útra léphessen,
ahol mocskos játszmák, érdekháborúk és támadások helyett újra csak békét,
szeretetet és bizalmat érezhet maga körül. És ahol már csak a valóban fontos és
értékes dolgokkal kell foglalkoznia.
Egy hete a kocka el lett vetve: a
Mercedes nem várt Schumacherre, döntött. A német számára pedig nem volt
visszaút. Sőt, semmilyen út nem volt előtte – egyszerűen nem volt merre és nem
volt miért továbbhaladnia. És őt bármily fájdalmasan is érintette ez (illetve
az azt megelőző hetek-hónapok eseményei), tűrt és nyelt, mert már nem volt
értelme ellenkezni, dacolni vagy háborogni sem. Különösen úgy nem, hogy közben
önmagában sem volt biztos. Schumi ugyanis mindig csapatember volt, és mindig
beállt a sorba, ha kellett – olykor magát is feláldozva (ld. 2006, Massa
ferraris jövője) a közös cél érdekében.
A mély csend olykor mindennél
többet elárul. A múlt pénteki bejelentést márpedig egy hetes mély csend
kísérte. Nem állt nyilvánosság elé, nem véleményezett, hallgatott – mert ezt
tartotta a legbékésebb megoldásnak. Pedig lett volna miről panaszkodnia. Utódja
talán ezt tette volna, neki ez sosem volt kenyere. Maradt hát a bölcs és
higgadt hallgatás, a csalódottság leplezése. Ám hogy nem volt minden rendben,
hogy valami elszakadt közte és csapata között, azt a hallgatás, a bejelentés
körüli utolsó pillanatig tartó titkolózás, valamint a papírra vetett óvatlan
pillantások árulták el.
Hibást viszont nem kell keresni –
egyszerűen csak így hozta az élet.
Az az ütközés mindent darabokra
tört: Jean-Eric Vergne Toro Rossóját, Michael Schumacher Mercedesét – és
munkája értelmébe vetett hitét. „Ez meg mi volt?!” – tette fel a kérdést
versenymérnöke értetlenkedő hangon. Hogy az esethez mennyiben járult hozzá az
akkor már pontosan ismert igazság – ti. hogy csapata megállapodott Hamiltonnal
–, sosem tudjuk már meg. Azt viszont mindnyájan láthattuk, hogy hibáját
követően minden korábbinál magányosabbnak érezhette magát. Az őt érő kritikák a
legabszurdabb és leggusztustalanabb formában zúdultak rá, és bár korábban
ellenállt az ilyesminek, miután már nem érezte maga mögött mással kacérkodó, új
jövőt tervező csapata bizalmát, az önmagában mindig kétkedő bajnok végleg
elbizonytalanodott. A felhők minden korábbinál sötétebben és fenyegetőbben
tornyosultak feje fölé, és hirtelen az egész világ ellene fordult, mintegy azt
dörmögve felé: „eljött az idő”.
A kemény kritikák ezúttal
betaláltak. Nem azért, mert jogosak és ésszerűek voltak, hanem mert a három év
alatt most először úgy alakult a helyzet, hogy immáron saját környezetére sem
mert támaszkodni, s hogy nem volt előtte valós választási lehetőség. A közeg
mintha kivetette volna magából, ő pedig megértette a jelzést, meghajolt a „nép
akarata” előtt. Nem úszott tovább szemben az árral álmait és célját kergetve,
inkább elfogadta helyzetét és döntött: feladja.
Ami a pályán ez alatt a három év
alatt nem sikerült a fiatal tehetségek egész sorának, azt most összehozták a
körülmények: Schumi megtört, elveszítette eddigi hitét, és bár érezhetően volt
még benne egy szezon, lehetőségek és érdeklődés hiányában már nem akarta azt.
Ekkora ellenszélben már nem. Döntött – mondjuk, pedig valójában csak egy
lehetősége maradt.
Alexander Wurz a tegnapi hírre
reagálva így fogalmazott: „Sajnos az
utóbbi három éve nem volt olyan sikeres, mint ahogy elképzelte. De nem hiszem,
hogy ezzel károsította volna a hírnevét. Sokan mondják, ez már nem az első
Schumi volt, de mi tudjuk, hogy az első Schumi legyőzhetetlen volt.”
A mostaniról mondhatnánk, hogy
legyőzték, hogy végül felülkerekedett rajta az idő. De ez nem teljesen lenne
igaz, hiszen aki látta az idei teljesítményét, monacói pole-ját, fantasztikus
időmérős javulását, parázs spái csatáit és versenytempóját, tudja, még bőven
volt keresnivalója a Rosbergekkel és Hamiltonokkal tűzdelt mezőnyben. És mindez
azt mutatja, hogy a csatát, amit 2010-ben az idő múlása ellen indított, s
amelynek céljául annak bizonyítását tűzte ki, hogy a sikeresség nem az idő,
hanem a módszer függvénye, nem elbukta, csupán egyszerűen nem kívánta tovább folytatni.
Mert hirtelen nem volt már értelme. Önmagának már rég bizonyított, a kétkedőket
pedig már nem is akarta győzködni tovább. Megváltozott, emberibbé vált, de mára
megértette, a Forma–1 olyan közeg, amiben mindez nem számít erénynek. Korábban
gépiessége miatt támadták, ma viszont éppen emberi vonásai miatt űznek gúnyt
belőle (ld. Szingapúr követően). A számára fontosnak tartott dolgokra pedig
egyre kevésbé kíváncsiak már.
Azt mondják, a csúcson kell
abbahagyni. A szóhasználat helyes: mert a csúcson valóban csak abbahagyni lehet
– befejezni sosem! Michael Schumacher 2006-ban a csúcson szakította meg
karrierjét – hogy aztán három év után teljessé tegye azt. 2010-ben puszta
szenvedélyből tért vissza, s mára bizonyította magának, valóban ez a sport
lényege. Sikeres versenyzőből átlagos emberré vált, ami mindig is lenni akart.
S bizonyította magának, így is lehet. Sőt, voltaképpen így van értelme igazán.
Így válik kerekké egész története.
Azt mondja, számos dolgot
megtanult – elsősorban önmagáról. „Hogy
veszíteni nehezebb, mint győzni, és tanulságosabb is. Hogy az embernek meg kell
becsülnie, ha azt teheti, amit szeret.” Michael Schumacher az utolsó leckét
is megtanulta, s igazi bölcs emberré vált. De mindenekelőtt kiteljesedett
emberré.
Márpedig ezek ismeretében senki
egy pillanatig nem állíthatja, hogy visszatérése fölösleges és értelmetlen
volt! Talán nem érte el célját, talán volt még benne egy év és pár nagy siker.
De miután ebben a három évben megtanult veszíteni, s ráébredt arra, hogy a
sikerek halmozása helyett olykor sokkal jobban lehet örülni az élet apróbb ajándékaival,
megelégedett a sorstól kapott lehetőséggel, s pozitív mérleget vont.
Mert ma már tudja, a második karrierje
során megszerzett tudásának és tapasztalatának sokkal nagyobb értéke lesz majd
élete hátralévő részében, mint bármely győzelmének. Most már ugyanis csak
önmaga számít, a neki hátat fordító külvilág nem. S ennek tudatában válik könnyebbé a búcsú, a
mindvégig hitt célokról való lemondás és a beletörődés is.
A küzdelem lezárult, a terhek
pilleként hullottak alá. Miként az a pár keserű könnycsepp. A száguldás véget
ért, most meg kell állni. Beköszöntött a béke ideje.
***
*Miként jutott idáig Schumacher? Mire várt döntésével és mi tartotta
bizonytalanságban? Hogy jött létre a Mercedes-Hamilton frigy? Mi okozhatott
ellentétet/félreértést csapat és versenyző között, és mi minden történhetett a
háttérben? A Császár útja hamarosan
többrészes sorozatban magyarázza el a Schumacher–Mercedes történet hattyúdalának
részleteit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése